Emlősök

 Emlősök (Mammalia) a nagymarosi szelídgesztenyésekben

27
A kisebb rágcsálóktól (Rodentia) kezdve, a ragadozókon (Carnivora) át a nagytermetű párosujjú patásokig (Artiodactyla) sokféle emlős előfordul a nagymarosi szelídgesztenyésekben. Az apró rágcsálókat nem könnyű észrevenni rejtett életmódjuk miatt, de árulkodó jel például, az idős fák odvaiban „összegyűjtött” gesztenye. Egész készletek felhalmozását is tapasztalhatjuk. A közönséges erdeiegér (Apodemus sylvaticus) szerepe is összetett. Nem fogyassza el a földalatti járataiba hordott mag mindegyikét, ezáltal lehetőség teremtődik azok kicsírázására, felújulat fejlődésére. Gyakori a védett európai mókus (közönséges erdeimókus, vagy vörös mókus) (Sciurus vulgaris). A cickányalakúak közül az erdei cickányt (Sorex araneus) legalább annyira nehéz észrevenni, mint a felszínen ritkán mutatkozó – feltűnő árulkodó jeleket maga után hagyó – közönséges vakondot (Talpa europaea). Míg az erdei cickány a földön lesi áldozatát és az erdeiegér is ugyanitt gyűjti a gesztenyét, addig a mogyorós pele (Muscardinus avellanarius) és a nagy pele (Myoxus glis) a fákon talál ideális, táplálékban gazdag élőhelyet.  Ritkán kerül szem elé a szürkületkor és éjszaka vadászó nyest (Martes foina). A múltban nem volt ritka esemény a gesztenyésben vadnyulat elejteni igyekvő vörös róka (Vulpes vulpes). E párosból ma már csak a rókával találkozhatunk. A borz (Meles meles) szívesen kalandozik a gesztenyések rejtett ösvényein, apróbb rágcsálókra és egyéb állatokra vadászva, magot, gyökeret, gyümölcsöt kutatva. Ilyen sokrétű táplálkozás mellett nem véletlenül kapta a „torkos” jelzőt. Az évekkel ezelőtt még gyakori keleti sün (Erinaceus concolor) mára nagyon megritkult. Hajdanán, szerencsével még a vadmacskát (Felis silvestris) is meg lehetett pillantani, hisz gazdag zsákmányt ígérő vadászterület volt számukra is a gesztenyés.  A nagymértékben elszaporodott kóborló, vadászó, prédára váró házimacskák (Felis silvestris catus) a szelídgesztenyések életközösségét is zavarják. Ahogy a rovarokra, hüllőkre, madarakra, úgy a kisemlősök minden fajára is jelentős veszélyt jelentenek.
A nagymarosi szelídgesztenyésekben a denevérek (Chiroptera) több faja is búvóhelyet talál. Számukra különösen fontos a nagyméretű, idős odvas 28fák jelenléte. A nagyvadak közül a vaddisznót (Sus scrofa) – egyebek mellett – a gesztenye gyümölcse, az európai őzet (Capreolus capreolus) a fiatal rügyek csábítják a gesztenyésekbe. Gyakori vendég a gímszarvas (Cervus elaphus), egyedeivel, ha közvetlenül nem is, de árulkodó nyomaikkal sokszor találkozhatunk.  Párosujjú patásaink nemcsak a hajnali és esti órákban kutatnak táplálék után, felhagyott szelídgesztenyéseinkben egész nap biztonságban érzik magukat (lásd még: Erdő- és vadgazdálkodás tábla). A vaddisznókról még érdemes említést tenni. Általában – főként túrásai miatt – ártalmasnak gondolnánk, de ez a „káros – hasznos” megközelítés nem szerencsés, sőt a természet összetettségét tekintve kifejezetten félrevezető. A vaddisznó túrásaival a talajt lazítja, frissíti ezzel elősegítve a magvak csírázását. Mindenevőként, a dögöt is fogyasztva „takarító szerepe” is jelentős, mellyel fertőzések, járványok terjedését akadályozzák (Reichholf, 1999).    A gesztenyések, mint élőhelyek védelme, hosszú távú fennmaradásának biztosítása, a gazdálkodói érdekek és a természetvédelmi, vadgazdálkodási célok összehangolásával, együttműködéssel biztosítható.