Génmegőrzés

 

A nagymarosi gesztenye sokszínűsége, génmegőrzés, tájgazdálkodás

39
Nemcsak a gesztenyések növényzete, de maguk a gesztenyefák is igen nagy változatosságot mutatnak. Az őshonos és az Itáliából származó fajták keveredése, a több nemzedéken át történő szelekció és a különböző szaporítási módok hatására nagy alaki változatosság jellemzi a nagymarosi állományokat. Az alaki változatosságnak több szempontból is jelentősége van. A heterogén, vegyes koreloszlású, elegyes állományban kiegyensúlyozottabb az élővilág kisebb esély van egyes fajoknak a tömeges elszaporodásra. (A gesztenyésekben fajon belüli elegyességről beszélhetünk /eltérő rügyfakadás, virágzási-, termésérési idő/). Az eltérő, ezáltal is viszonylag hosszabban tartó virágzási idő méhészeti szempontból is jelentőséggel bír. A változatosság hatására többféle zsákmány állat – ragadozó – parazitoid jelenik meg, ez összességében jobb egészségi állapotot, nagyobb biztonságot jelent a gesztenyetermesztés szempontjából is. A nagymarosi változatos szelídgesztenyefajták különlegessége abban is megmutatkozik, hogy a nagymarosi termőhelyektől távol is kitűnő minőségben termeszthető, amely tulajdonság az egyéb tájakon termő fajtákra nem jellemző. A Nagymaros környéki gesztenyéseket külön földrajzi variánsként említették, önálló földrajzi helyzete miatt (Castanetum sativae pannonicum) (Csapody, 1969).
Génmegőrzés, fajtafenntartás A gesztenye fajtáink biológiai alapot nyújtanak a többfunkciós, hagyományos tájgazdálkodáshoz és egyben kultúrtörténeti értékeink is. A meg nem újítható genetikai erőforrások jelentősége egyre nagyobb, védelmük kiemelten fontos. Az úgynevezett „alternatív növények”, amelyek több szempontból is fontosak lehetnek, már az EU vidékfejlesztési stratégiájában is nagy szerepet kapnak. A gesztenyések többfunkciós jelentősége megmutatkozik mező- és erdőgazdasági szerepe mellett, kultúrtörténeti, tájesztétikai, társadalmi értékeiben is. Az ökológiai adottságokhoz alkalmazkodó szelídgesztenyések tájesztétikai szerepe is kiemelkedő. Nemzeti érdekünk – többféle szempontból is - a fajtáink felmérése, szaporítása és a génmegőrzés.
A jelenlegi Magyarország területén 3 fő termőtájon – Nagymaroson, a Nyugat-Dunántúlon és a Dél-Dunántúlon – alapos tájszelekciós munka zajlott 1952-től. A kutatás eredményeként a Kertészeti Kutató Intézet 8 és a Szombathelyi Tangazdaság 2 kiválasztott alakváltozata vált államilag elismert fajtává (Szentiványi–Körtvély, 1970). Mára 6 államilag elismert szelídgesztenyefajta 40van rendszeresen a kereskedelemben, ebből 3 nagymarosi.
A nagymarosi szelídgesztenyefajták kiválasztása
Az igen nagy változatosságú nagymarosi gesztenyeállományokból a fajtakiválasztás során Dr. Szentiványi Péter vezetésével több százból, a 60 (!) legjobbnak ítélt változatot választották ki, amelyeket rendszeresen ellenőriztek. A fajtaminősítéshez a törzskönyvezettként kijelölt fák több évi megfigyelése rügyfakadástól lombhullásig és az ezúton szerzett adatok – a fák 19, a gyümölcs 32 tulajdonsága – feldolgozása révén kerültek a legjobbak az állami fajtaminősítő intézethez minősítésre, bejelentésre. Ebben a részletes adatfelvételezési munkában az akkori nagymarosi iskolaigazgató, Osztényi Endre és tanulói, illetve hely- és szelídgesztenye-ismeretükkel a helyi gazdálkodók nyújtottak segítséget. A kapott alapadatok eredményeit az Országos Mezőgazdasági Fajtaminősítő Intézet ellenőrizte, és javaslatára a Fajtaminősítő Tanács 1969-ben hozott döntése értelmében államilag elismert fajtává vált három nagymarosi változat (Szentiványi–Körtvély, 1970). A nagymarosi szelídgesztenyések különleges minősége küllemében, édesebb, finomabb ízében is megmutatkozik. Kiválóságuk abból adódik, hogy az itteni nagy alakgazdagságú ősi gesztenyetípusok és az olasz gesztenyetípusok keveredtek, előnyös tulajdonságaik ötvöződtek. Az ökológiai adottságok és a hozzáértő nagymarosi kezek munkája is segítette ezt a kedvező folyamatot. A keveredés további előnye, az egyéb fajtákkal szemben, hogy a nagymarosi fajták más termőhelyeken is megtartják kiváló tulajdonságaikat. Nem véletlen, hogy a XIX. századra a nagymarosi szelídgesztenye a jó minőség jelképévé vált, a cukrászok, kereskedők külön a nagymarosi gesztenyét keresték (SZENTIVÁNYI, CSOMA 2002).