Mezőgazdálkodás

 

Mezőgazdálkodás a nagymarosi szelídgesztenyésekben, természetesen


A szelídgesztenyéhez fűződő gazdálkodás nagy hagyományokkal rendelkezik Nagymaroson. Az országos elismertségét jelzi, hogy – jelenlegi határainkon belül – a kiemelkedő gesztenyetermesztő vidékek egyike a „nagymarosi termőtáj” (Okályi, 1954). A hagyomány szerint Károly Róbert kertészei is hoztak csemetéket Itáliából az őshonos nagymarosi gesztenyésekbe. Az 1900-as években a hegyoldalakon nagyrészt ritkás erdőként elterülő gesztenyések mellett szabályosan ültetett gesztenyések is vannak, melyeket oltás útján szaporítanak (Okályi, 1954). E mondat jellemzi, hogy a természetközeli erdőszerű, ligetes gesztenye állományok és az intenzívebb gesztenye-gyümölcsös jelleg jól „megférnek”  egymás mellett.
8A szelídgesztenyés különleges természetközeli „kultúrélőhely”. A táji adottságokhoz illeszkedő, tradicionális tudáson alapuló gazdálkodás szoros kapcsolatot alakított ki a növények, az állatok és az ember között, összefüggő rendszert alkot. Az emberi beavatkozás évekkel ezelőtt jelentősebb volt, amikor a gesztenyések majd mindegyikén hagyományos erdő- és mezőgazdálkodást folytattak, rendszeresen kaszáltak a területeken, hasznosították a fát és minden részét, levelét, kérgét, gyümölcsét. Mára a kaszálás rendszertelenné vált, egyre kevesebb helyen alkalmazzák. A hagyományos művelés és gazdálkodás fenntartásának, újraélesztésének természetvédelmi jelentősége is van. Ahhoz azonban, hogy a gesztenyésekben újra kialakuljon a kultúrtájjelleg, nem elegendő csak a természetvédelemi megfontolásokra hivatkozni. A jelenlegi politikai, gazdasági, társadalmi állapoton időszerű lenne változtatni, hogy újra „megérje” gazdálkodni, illetve a gesztenye „eladhatósága” (a köré fonódó események, rendezvények stb.) folytán érdemes legyen a gesztenyét gyűjteni, a gesztenyésben hagyományos gazdálkodást folytatni, a gesztenyéseket fenntartani, ápolni. Jelenleg a gazdálkodók egy része hagyományos gazdálkodással műveli a területét. A művelés azonban területenként változó, sőt az egyes „foltokon” belül is látványosan eltérő. Vannak olyan foltok, ahol csak a gyűjtésre koncentrálnak és vannak9 elhanyagolt területek is. Egykor az elöregedő, pusztuló gesztenyés foltokat legelőként hasznosították, mára egyik terület sem hasznosul legelőként sem. A múltban a szelídgesztenye jóval nagyobb területet foglalt el, összefüggően ölelte körül a várost, helyenként mélyen benyúlva a település utcáiba. Később, ahol a szőlő, és egyéb gyümölcs (őszibarack, szilva, alma, stb.) termesztésére a terület alkalmas volt, ott a kivágott gesztenyések helyére ezeket a gyümölcsöket ültették. A szelídgesztenye foltok nagyrészt a hegyoldalakra „felfutó” utcák északi, észak-keleti oldalában maradtak meg. A szőlő kipusztult, később az egyéb fajták alkotta gyümölcsösöket is felhagyták, melyek helyére nem került vissza a szelídgesztenye.  A gesztenyések jelenlegi helyzetét jellemzi és létjogosultságát igazolja az egyik gesztenye-feldolgozó cég vezetőjének szóbeli információja, miszerint a feldolgozásra kerülő gesztenye 90%-át importból kénytelen beszerezni, holott véleménye szerint a „magyar gesztenye” minősége jobb és mennyiségben is lenne elegendő.  A gesztenyések helyreállítását körültekintően, minden szempontot átgondolva fontos lenne elkezdeni. Ennek egyik formája lehet minta-bemutató kertek létrehozása, amelyekkel a szelídgesztenyések létjogosultságát lehetne bizonyítani. A kiváló fajtáink megvannak. Ezek kiválasztása megtörtént Szentiványi Péter és helyi segítőinek köszönhetően. E fajtákkal megfelelően telepített ültetvény már az ötödik évben tekintélyes mennyiségű és kiváló minőségű termést produkálhat. A sikeres telepítések kedvet adhatnak további telepítésekhez, illetve a megmaradt állományok helyreállításához.