A nagymarosi szelídgesztenyések története irodalmi adatok alapján

 

A nagymarosi szelídgesztenyések állapotának, természetvédelmi jelentőségének, élővilágának, elterjedésének vizsgálatát csak úgy érdemes végezni, ha a kutatások mellett az idetartozó egykori irodalmi adatokat is figyelembe vesszük, felhasználjuk.

A múltból következtetéseket vonhatunk le, tanulhatunk elődeink ismereteiből a természettel való kapcsolatukról, a természeti viszonyok alakulását, változását is nyomon követhetjük.

Nagymaroson a gyümölcstermesztés évszázados múltra tekint vissza, nagy hagyományokkal rendelkezik. A kedvező természeti adottságok, a fejlett, természethez harmonikusan kapcsolódó mezőgazdasági kultúra és az itt élők helyismerete, hozzáértése, szorgalma színvonalas, sokszínű gyümölcskultúra kialakulását eredményezte. Ezek az adottságok és kertészeti ismeretek fejlett kereskedőhálózattal párosultak (Heincz, 1986).

A nagymarosi szelídgesztenyések történetének három fő meghatározója az ősi eredet, a telepítések, majd a több nemzedéken átívelő szelekció és hagyományos gazdálkodás. A térségben a gesztenye évszázadokkal korábban is erdőt alkotott. Az ősi, természetes előfordulású gesztenyeváltozatok és a – néphagyomány szerint – Károly Róbert kertészei által az 1300-as évektől betelepített – Itáliából (Nápoly, Firenze) származó – fajták keveredéséből alakultak ki a nagymarosi alakváltozatok. A nagy változatosságot mutató nagymarosi állományok ízesebbé, édesebbé váltak a maróni fajtáknál a helyi adottságok hatására (Szentiványi–Csoma, 2002).

A szelídgesztenye őshonosságának kérdése Nagymaroson, illetve a Kárpát-medencében

A szelídgesztenyét, a több kutatási területre kiterjedő vizsgálatok alapján, a magyar kutatók „csaknem mindegyike” (Csapody, 1972) a Kárpát-medencében – így Nagymaroson is – őshonosnak, természetes elterjedésűnek tekinti, de ettől eltérő vélemények is voltak és jelenleg is vannak. Az mindenesetre tény, hogy a szelídgesztenyések mai képének kialakításában az emberi beavatkozás nagy hatással volt, ezért kultúrtörténeti jelentőségük elvitathatatlan.

Az ültetetés útján való elterjedés nézetét vallók között általában három különböző nézet uralkodott. Ezek római, török, illetve olasz eredetet feltételeztek.

A törökök általi elterjedést először Entz (1859) veti fel. Kerner (1859) már ezek után, a Magyarországon megjelent forrásokra hivatkozva ír a török eredetről. Rapaics (1935) szerint ezen elmélet az akkori időben az egész Európában eluralkodó törökbarát hangulatból eredeztethető. A törökök általi szelídgesztenye-megtelepítésnek több tény ellentmond. Az egyik, hogy a Kárpát-medencében a törökök általi bejövetel idejénél jóval idősebb szelídgesztenyefák is ismertek.

Magyarországon először 1871-ben ismeretlen szerző tollából fakad a római eredet elmélete. A mesterséges elterjedés mellett foglal állást Szontagh (1864), valamint von Mannagetta és Beck(1890) is. A szelídgesztenyések római eredetére történész szemmel nézve utal Bella (1896), mint archeológus. Határozottan a mesterséges elterjedés mellett foglal állást Böhmerle (1906), valamint Blattny (l911). Jávorka és Maliga (1969) szerkesztésében leírtak szerint a római eredet elméletét az „antikért” való lelkesedés terjesztette Európa szerte.

A nagymarosi szelídgesztenyések olaszországi származását, ismeretlen szerző (1940) vetette föl. Eszerint Nagy Lajos királyunk telepíttette volna olasz kertészek által a nagymarosi állományokat. Ezen írás Csapody (1959) szerint az „olasz-magyar barátság jegyében” született. Bár szerinte minden bizonnyal bekövetkezhettek ilyen kertészeti műveletek, de a nagymarosi állományokat ő is őshonosnak tekintette. A kettő (telepítés és őshonosság) nem is zárja ki egymást. Az említett 1940-es írásban és azóta rengeteg cikkben felbukkan az Anjou királyainkra (Nagy Lajosra és Károly Róbertre) utaló eredet. Egyes írások konkrétabban is megemlítik, például: „a szelídgesztenye-csemetéket Nápolyból és Firenzéből hozták” (Szentiványi–Csoma, 2002). De ezen állításokhoz eredeti írásos forrás nincs megjelölve, szájhagyomány útján maradtak fenn. Az 1960-as években még éltek olyan gazdák, akik meg is mutatták a fákat amelyek Nápolyból illetve Firenzéből származtak.

Említést érdemel a nyelvészeti megközelítés. Ilyen megközelítéssel vizsgálva Hehn (1883), később pedig Engler (1901) a mesterséges elterjedés bizonyítékának véli, hogy a gesztenye szó örmény eredetű és kezdetben a görög és a latin nyelvekben sem tűnik fel, csak Vergilius említi először. Az őshonosság mellett érvelők szerint az, hogy nem említették, vagy nem volt rá – mai szemmel nézve gesztenyére utaló – szavuk, nem jelenti azt, hogy az adott helyen ne létezett volna, illetve ne ismerték volna a szelídgesztenyét.

Az őshonosság elméletét hirdetők szerint már az 1800-as évek végén szakmailag megalapozott növényföldrajzi és flóratörténeti eredmények igazolják a szelídgesztenyések őshonosságát elsősorban a Nyugat-Dunántúlon. Az őshonosság mellett foglal állást Bél (l735), Korabinszky (1786), Grossinger (1797), Katona (1850), Staub (1879). Növényföldrajzi eredményekkel igazolja ugyanezt az állítást Borbás (1879, 1887). Boros (1924) szerint a Nagymaros környéki gesztenyések természetes eredetét kevesebb érv igazolja, mégis általában a szelídgesztenyét őshonosnak tekinti. Gáyer (1925) szerint a szelídgesztenye őshonos harmadkori reliktum. Gáyerrel (1926) együtt Rapaics (1930) szerint is minden kétséget kizáróan a növényföldrajzi eredmények és a szelídgesztenyés területek kiterjedése is az őshonosságra utal. Rapaics (1930) a növényföldrajzi és a flóratörténeti adatok alapján ábrázolja a szelídgesztenye elterjedésének természetes határát hazánkban. Rapaics (1940) véleménye szerint a szelídgesztenyések nagy alaki változatossága is az őshonosság bizonyítéka. Hollendonner (1932) a miskolci Avas-hegyen talált prehistorikus faszenek vizsgálatával igazolta a szelídgesztenye őshonosságát. Greguss (1940) szerint nem bizonyos, hogy a talált lelet a szelídgesztenye maradványa. Sárkány és Stieber (1952) a Remete-szurdoki alsóbarlangi kutatásaik során ősemberi tűzhelyekből – a bronzkorból, a bükk-korszak első részéből – származó, szelídgesztenyére utaló faszénmaradványokat talált. 1960-ban a neolitikum végére és a korai bükk-korszak idejére tehető gesztenyemaradványokat találtak Sümeg Mogyorósdomb területén. Kárpáti (1952) a természettudományos vizsgálatok eredményeire hivatkozva írja, hogy a Kárpát-medence peremén lévő szelídgesztenyéseket is – így a nagymarosi állományokat – természetes előfordulásúnak kell tekinteni. Csapody (1959) a szelídgesztenye kísérőnövényei alapján írja, hogy ha e lágyszárú növények őshonosságához nem férhet kétség, akkor a szelídgesztenye őshonosságát sem lehet megkérdőjelezni.

A Jávorka és Maliga (1969) szerkesztésében megjelent kötetben Csapody részletesen tárgyalja, alaposan feltárja az évszázados vitát az őshonosság kérdéskörében. Az érveket és az ellenérveket is felsorakoztatja kultúrtörténeti és növényföldrajzi szempontok, pollenanalitikai vizsgálatok, valamint a prehisztorikus makrofosszíliák leletanyaga alapján. Nyelvészeti és levéltári források, növényzeti és flóratörténeti kutatások alapján, véleménye szerint a dunántúli és részben a középhegységi – így a nagymarosi – szelídgesztenye-állományokat őshonosnak kell tekinteni. Természetesen a jelenlegi szelídgesztenye-erdők mai képének kialakulásában az ember tájalakító tevékenységének nagy szerepe volt és van, de ez nem zárja ki az ősi eredet tényét.

A nagymarosi szelídgesztenyések egykori elhelyezkedésére utaló archív adatok

1851

Nagymaroson a gyümölcstermesztés az 1850-es évektől élte fénykorát. Fényes (1851) a nagymarosi szelídgesztenye-erdőről, termésének értékéről is említést tesz: „…Határa nagyrészt hegyes, dombos…sok gyümölcsöt terem. Gesztenyés erdeje nagy, fája oly bőséggel van, hogy belőle több ezer ölet szállíthat Pestre hajókon.”

1870-71

Honismereti monográfiájában Nagy (1870) eképp említi: „…hegyeit gesztenyések veszik körül.” Balás (1871) már részletesebben ír a nagymarosi szelídgesztenyésekről: „Nagy-Maroson a Visegrádi koronauradalomnak van szelídgesztenyés erdeje, mely 13 és fél hold területen helyezkedik el. Ezen kívül a nagymarosi lakosoknak is van ebben az időszakban szelídgesztenyésük nagyobb, összefüggő területen és a szőlők aljában, melyek összesen a koronauradalom területének kétszeresét teszik ki.”

1871-től már a nagymarosi szelídgesztenyések állapotára, a fák számára, gazdasági hasznára utaló, pontosabb adatok is találhatók

Balás (1871) adatai szerint a visegrádi koronauradalom területén a fák közül 402 db egészséges, 493 db félig száraz. Az 1870 előtti időben a fenntartásra és állománynövelésre szinte semmi gondot nem fordítottak. A kipusztult fákat nem pótolták, a területet jobbára legelőként hasznosították, amit alátámaszt, hogy a 200 éves körüli fák között csak ritkán, helyenként fordul elő 5–10 éves, természetes felújulatból származó fa. Az elhanyagoltság ellenére – a 13,5 hold területen – évente 400 pozsonyi mérő termett. Az 1870. év őszén az egész uradalmi gesztenyésterületet szórványosan beültették szelídgesztenyével. A koronauradalomhoz tartozó szelídgesztenyéseken kívüli területeken a fák nagyrészt nemesítettek, legidősebbjeik 60–70 év körüliek. Szakszerű ápolásban részesülnek, ezért termésük bővebb, felülmúlja az uradalom termését.

Ebből az időből olvashatunk a gesztenye gyümölcséről, hasznosításáról

A szelídgesztenye Nagymaroson termett gyümölcsével találkozhattak a felvidéki városok lakói, feltűnt Budapest és Bécs piacain, a cseh, a lengyel és a dél-német városokban. Balás (1871) szerint a nagymarosi szelídgesztenye kitűnő minőségű, „jóságban” az olasz szelídgesztenyét is felülmúlja.

Már ez idő tájt olvashatunk veszélyekről is

Ugyanekkor Balás a nagymarosi gesztenyés területekre veszélyt jelentő, szőlőművelésre való áttérésre is felhívja a figyelmet, ami évről évre egyre nagyobb teret hódít.

1872-73

Divald Adolf magyar királyi osztálytanácsos Kerkapoly Károly pénzügyminiszterhez 1872-ben intézett jelentésében a 13,5 holdas gesztenyést közel kétszáz évesnek jellemzi („többnyire odvas és elnyomorodott fái igen dísztelen külsővel bírnak”). Használatukért ekkor 10 Ft az éves bér. 1873-ban a bérlet lejárt, az egész terület a kincstáré lett úgy, hogy a bérlőnek a terület hézagait szelídgesztenye-csemetékkel kellett beültetni (Divald, 1872).

1876

Kerner (1876) a nagymarosi szelídgesztenyéseket „hatalmas fákból álló, meglehetősen nagy állomány”-ként jellemzi. Sok fának 4 méter a kerülete, a gyümölcstermése gazdag, ízletes, évente „1000 vékánál több terem”.

1879

Egy 1879. évi, nagymarosi szelídgesztenyésekről beszámoló adat utal a fagy okozta veszélyekre, miszerint a kéreg repedését és elválását és ezáltal sok fa pusztulását okozta az erős fagy. Azonban a következő évről igen bő termésről számol be, „melyhez hasonlóra a legöregebb gesztenyetermelők sem emlékeznek” (Fekete–Blatny, 1913).

1883-84

Az 1884. esztendőben a püspökség vadászkastélyában, Szent-Lászlón hangzanak el Dömötör Tihamér nagymarosi gesztenyésekről összegyűjtött adatai. Egy 18,5 katasztrális hold területen elhelyezkedő gesztenyést jellemez: úrbéri elkülönítés miatt árkokkal körülvett, észak és nyugat felől erdő, kelet és dél felől „a nagymarosi híres szőlők” határolják. A terület 25–30°-os lejtésű,déli kitettségű, legnagyobb magassága tengerszint felett. 500 láb. E gesztenyés terület feletti tölgyeserdőben is vannak szelídgesztenyefák.

A felolvasott írás szerint itt átlagban 200 évet meghaladó korú, részben csúcsszáradt és részben teljesen egészséges 800 db fa található elszórtan. Ezen gesztenyés feletti erdőben a körülöttük lévő tölgyekkel megegyezően 35–40 éves korú, de növésben a tölgyet túlhaladó, magból kelt szelídgesztenyefák is vannak. 1882-ig a bevétel a fahozam és a gyümölcs bérbeadásából származott, az évi bér évenként és holdanként 10 Ft volt. 1883-ban a bérleti rendszer megszűnt, azt a házi kezelés váltotta fel. Ezután a gyümölcskereskedők saját költségükön szedve 20–24 Ft-ot fizetnek métermázsánként. A gesztenyés felújítására, nagyobbítására csemetekert létesült, amelyben 1884-ben 250 db 2–3 éves csemete volt. A gyümölcs ízletességét bizonyítja, hogy a királyi udvar visegrádi látogatásakor az „udvari asztalon is nagy tetszésben részesült” (Dömötör, 1884).

1885-ben is felmerül a nagymarosi állományok származása; „ősi, vagy telepített”

Álláspontjával az itteni szelídgesztenyések méreteire is utal az erdőmérnök Tomcsányi (1885), szerinte a nagymarosi állományok nem nemesített fákból állnak, mert nem elképzelhető, hogy a régi időkben ilyen nagy kiterjedésben telepítették volna őket.

1890-

Ezekből az időkből származó adatok szerint a nagymarosi gesztenye igen elismert, nagy hírnévre tett szert. Az 1890-es években Bécsbe szállított szelídgesztenyét „Kastanien von Gross-Maros” néven árusították.

1900-

Az 1900-as években a hegyoldalakon nagyrészt ritkás erdőként elterülő gesztenyések mellett szabályosan ültetett gesztenyések is vannak Nagymaroson, melyeket oltás útján szaporítanak. (Okályi, 1954).

A XIX–XX. század fordulóján a nagymarosi szelídgesztenye – különösen Párkányban, Vácon és Budapesten – az őszi vásárok idején nevezetes, igen keresett csemege (Hanusz, 1900). Ebben az időszakban a legjobbnak ítélt egyedeket oltás útján szaporítják. Vermes Viktor adatai alapján Nagymaroson egy fa közepes termése 30–70, jobb évben 90–160 liter. Elterjedt és méltán híres a hivatalosan fajtaként máig el nem ismert „Császár gesztenye” (Okályi, l954.). A városok utcáin, terein télen megszokott látvány volt és jellegzetes illattal párosult a gesztenyesütők munkája; Budapest utcáin elsősorban a nagymarosi gesztenyét sütötték, árulták. A helyi, idős gazdák elmondása és szakértői, fogyasztói vélemények alapján a nagymarosi szelídgesztenye édesebb és ízesebb, és gyűjtés után nem fakul annyira, mint a más vidéken termettek. Emlékeik szerint a cukrászok külön a Nagymaroson gyűjtött gesztenyét keresték. A Nagymaroson termett szelídgesztenye értékét alátámasztja, hogy a kereskedők külön, nagymarosi gesztenyeként árulták, a hivatalos fajtaelismerés előtt is. A gazdák megkülönböztettek „őszi” és „téli” gesztenyét, utóbbit november végén is gyűjtötték (Heincz, 1986).

Beszédes nevek

A nagymarosi gesztenyésekre jellemző (volt) a hatalmas alaki változatosság. A régiek úgy mondták „nincs két egyforma fa”. Elődeink még azt is tudták melyik fához mikor kell menni szüret idején. A gyümölcs jellemzői alapján el is nevezték a változatokat. Ilyen volt például a „mahagóni” színére utalva, a „karácsonyi” gesztenye nagyon kései termésérésére utalva, a „császár” elnevezés több előnyös jellemvonást takart…

Figyelmeztető írások ezekben az időkben is megjelennek

A XIX. század végére a nagymarosi gesztenye a jó minőség jelképévé válik, mégis a szőlő egyre nagyobb területet hódít el a gesztenyeerdőből. A szelídgesztenyések kárára terjedő szőlőt a XIX. század utolsó évtizedében fellépő országos filoxérajárvány, később a peronoszpóra szinte teljesen kipusztítja. A kipusztult szőlők helyére nem telepítik vissza a szelídgesztenyét.

Ugyan ebben az időszakban igen keresett „márka” a nagymarosi gesztenye, de már a XIX–XX. század fordulóján felvetődik gazdasági lehetőségeink kihasználatlansága a gesztenyetermesztés szempontjából, ami a szelídgesztenyések felhagyásához, pusztulásához vezethet (Horváth, 1900).

1906–1907-ből Érdekes, a rovarinvázióra vonatkozó nagymarosi adat

Említést érdemlő, hogy miközben a tölgyeserdő leveleit agyapjaspille (Ocneria dispar) teljesen lerágta, a szomszédos szelídgesztenyések leveleiben semmilyen kárt nem tett. A törzsén azonban hatalmas mennyiségben fellelhetők voltak lerakott petéi (Fekete – Blattny, 1913).

A nagymarosi szelídgesztenyések talajára vonatkozó kultúrtörténeti adat

Érdekesség Vermes nagymarosi erdőgondnok közlése a nagymarosi szelídgesztenyések talajának különlegességéről, melyet szerinte az bizonyít, hogy a helyi pékek kemencéik kitapasztásához kizárólag a szelídgesztenyések talaját használják, pedig hasonló talaj a környéken másutt is van (Fekete – Blattny, 1913).

1907-09iránymutató telepítések, felújítási folyamatok

Bár a 19. században egyre nagyobb területet hódít a gesztenyés területek kárára a szőlő, a hézagokat a kincstári tulajdonú gesztenyésekben többször pótolják makkvetéssel, amely sikeresnek bizonyul. Blattny (1911) adatai szerint 1907-ben tavasszal 800 darab 5–8 éves csemetét ültetnek, melyeknek 30% -a marad meg. A megmaradt fákat 1909-ben nemesítik.

1909. évi adatok szerint 180 hl gesztenyét értékesítenek leginkább Bécsben és Budapesten. A „felső gesztenyés” gyümölcsének értékesítéséből 150 korona bevételre tesz szert a kincstár. Az „alsó gesztenyést” a község bérli 10 év időtartamra a kincstártól, 700 koronáért. A termést mindkét helyen „tövön” értékesítik, árverésen. A „felső gesztenyésben” 1–8 éves korú fákból álló csemetekert is van 400 m2 kiterjedésben. A helybéli tulajdonosok nagyon ritkán, csak kivételes esetben ültettek vagy vetettek csemetét. Az idősebb, pusztuló fákon egy sarjhajtást hagytak, amit 3–6 éves korban „sípolással” nemesítettek (Blattny, 1911).

1911-ben, a veszélyekről

A lopásokról is olvashatunk már ebben az időben, amely hosszútávon szintén a gesztenyések elhanyagolásához vezet, hiszen a tulajdonosok képtelenek megőrizni a termést és így már nem éri meg gazdálkodni. Vermes Viktor szíves szóbeli közlése alapján már 1911-ben írja Blattny Tibor, hogy nagy problémát okoznak Nagymaroson szelídgesztenye-szüret idején a rendszeres lopások, a termést nagyon nehéz megőrizni. Ezek a rendszeres tolvajlások közvetve szintén a gesztenyések felhagyásához vezethetnek.

1913

A gesztenyés területek elhelyezkedése – 1913-as adat alapján – elvadulva, kincstári tulajdonban az „alsó és felső gesztenyésben” és a település tulajdonát képező Magyar-, Csuka-, Elsővölgyekben, Dutkás, Svábhegy, Diófaárok, Ilóda, Göbölút, Kapuhegy nevű dűlőkben van, északi, északkeleti, keleti kitettségekben. A völgyek napos, délies kitettségű oldalait a szőlő és egyéb gyümölcsösök (őszibarack, szilva, körte stb.) uralták, az északias oldalakon voltak a szelídgesztenyések (Fekete–Blattny, 1913).

1926-32, tanulságos intelmek az „országos védelem” fontosságáról

Gáyer (1926) szerint a kataszteri felmérés során a szelídgesztenyések „erdőről” „kert” művelési ágra való átírása a gesztenyések pusztulásához vezethet, mert így – a magasabb adó és az erdőtörvény általi védelem hiánya miatt – megnő a fakivágások száma a szelídgesztenyésekben. Kaán (1931) az impozáns szelídgesztenyefák számbavételét, természeti emlékként megőrzésüket szorgalmazza, továbbá a nagymérvű fakivágások miatt erélyes törvényes védelmet sürget a szelídgesztenyések fennmaradása érdekében (Kaán, (1931, 1932). Gáyer (1928) írásában Rapaics az öreg fák törvényes védelme mellett szelídgesztenyés körzetek létesítését tartja indokoltnak. Gáyer (1928) a méltatlanul háttérbe szorított „legszebb erdei fánk” védelmére, az egykori szelídgesztenyések helyreállítására szólít fel. A szelídgesztenye tájesztétikai és természetvédelmi szerepére hívja fel a figyelmet, természetvédelmi törvény megalkotását sürgeti a gesztenyések megőrzése érdekében.

1930-

Nagymaroson a fokozatos szelídgesztenye-telepítések az 1930-as években fejeződtek be. Ekkori leírások szerint a fák átlagéletkora „bőven meghaladta a száz évet”.

1945-

Az 1945 utáni időben a gyümölcstermesztés rohamosan hanyatlani kezdett. Ennek oka nagyrészt a jól ismert politikai változásokban keresendő. A kiviteli, értékesítési nehézségek, az alacsony felvásárlási árak miatt a gyümölcsösöket egyre jobban elhanyagolták (Hetényi, 1980).

Nagymaroson a szőlő kipusztulása is az ipar térhódítását erősíti. Az ipar fellendülésével sokaknak kevesebb idő jut a gazdálkodásra, a területek elhanyagoltabbakká válnak. A második világháború utáni időben egyre többen hagynak fel a gazdálkodással, ami a politikai, gazdasági, társadalmi változásokra vezethető vissza. Egyre többen a helyi ipari létesítményekben, illetve a környéken találnak munkát.

1950

1950-ben, helyiek elmondására hagyatkozó adatok alapján, a szelídgesztenye összesen 60 katasztrális hold területen helyezkedett el, ebből 40 katasztrális hold magántulajdonban, 20 katasztrális hold hatósági vagy köztulajdonban volt. A termés 70–80 család között oszlott meg. Termő fa 1800 db volt, ebből nagy gyümölcsű 900 db és ugyanennyi apró gyümölcsű, idegen eredetű fajta, kb. 5% olaszországi maróni. A termőfák koreloszlása: 10% 500 éves és azon felüli, 15% 400 éves, 20% 300 éves, 30% 200 éves, 20% 100 éves, 5% 100 éven aluli. A gazdálkodásra utaló ekkori adatok szerint a gesztenyések talaját nem művelték, kártevők elleni védekezés nem volt, a fák 60%-a oltás útján szaporított volt. Új telepítés nem volt, csak pótlás fordult elő. Az egész területen a termés mennyisége 200–220 q, az évi termésnek 100000 Ft volt az összértéke (Bánfalvi, 1950).

1952-

Adatok több alkalommal megjelennek különböző szaklapokban a nagymarosi szelídgesztenyésekre vonatkozóan, ezek valószínűleg a fentebb említett dokumentumok alapján íródtak. Például Kárpáti (1952) szerint a nagymarosi szelídgesztenyések a hegylábaknál és a lejtőkön közvetlenül a település felett, 13,5 hold területen helyezkednek el (itt a szerző valószínűleg csak a volt koronauradalmi területeket jellemzi).

1956

A Kertészeti Kutató Intézet felmérése során 1956-ban a szakemberek 10000 – különböző korú – szelídgesztenyefát találtak Nagymaroson (Jávorka–Maliga, 1969).

1959

1959-ben végzett felmérés szerint a kórokozó gomba (Cryphonectria parsitica) terjedését megelőzően az állományban 5922 db fát találtak, amelyből 5099 db termő korú volt. 5340 db ligeterdő jellegű faállományban, szórvány gesztenyésekben, 468 db házikertekben, 114 db pedig szőlők között találtatott.

1960

Az 1960-as évektől Nagymaroson az üdülőterületek terjedése, a fokozódó üdülési igény szintén a zöldövezetek, gyümölcsösök kárára zajlik. Az elhivatott gazdák egyre kevesebben vannak, a felhagyott szelídgesztenyések területe növekszik.

1968-69

A nagymarosi szelídgesztenyések gyümölcse rendkívül nagy alaki változatosságának felmérésekor a Kertészeti Kutató Intézet munkatársai 1968-ban választottak ki hármat, amelyek 1969 óta elismert fajták. (Lásd még: mezőgazdaság fejezet)

1994

Az egész Európában pusztító kéregrák a nagymarosi állományokat is elérte és teljes kipusztulással fenyegeti. Az 1994-ben végzett felmérés alkalmával a Nagymaroson vizsgált szelídgesztenyefák több mint a fele (53%-a) volt fertőzött Cryphonectria parasitica kórokozó gombával.

Zeller Zoltán